A GIKC-n újra találkoztam önmagammal

December első hétvégéjén részt vettem az első alkalommal megrendezett GIKC-n, azaz Német Teremgokart Bajnokságon a Kart2000 nevű pályán, Eiselfingben. A bajnokságot a 10. helyen zártam egyéniben, a csapatversenyen pedig a 4. helyezést értük el.

Az év vége felé úgy voltam vele, hogy mennék is, meg nem is. Szívesen indultam volna versenyen, de nem nagyon találtam olyat, aminél alkalmas lenne az időpont, a távolság és még kedvem is lenne hozzá. A GIKC-t már láttam egy ideje, de a pálya nem igazán keltette fel az érdeklődésemet. Tudom, hogy Németországban sok jó pálya van, és nem értettem, miért pont itt rendezik a GIKC-t. A Kart2000 ugyanis egy szűk pálya. Ennyi maradt meg bennem. Az első benyomásaimat picit lejjebb olvashatjátok.

Hogy miért mentem mégis? Benevezett pár osztrák versenyző, köztük az a Johannes Neuhauser, akire én a leginkább felnézek. Az egyik legjobb versenyzőnek tartom, akit valaha láttam. Sok évvel ezelőtt az AIM-en, vagyis az osztrák beltéri bajnokságban versenyeztem vele, majd sok pozsonyi versenyen. Amikor Ausztriában versenyeztem, csak az motivált, hogy egyre jobb és jobb versenyző legyek. Plusz a versenyzés szeretete. Rájöttem, hogy ezt az érzést akarom átélni újra. Az AIM-es időkben ehhez minden adott volt: tetszett az a közeg és ott voltak azok a srácok, akik között fejlődni tudtam. Egy szerdai napon megláttam, hogy Johannes nevezett, és abban a pillanatban már tudtam, hogy ott leszek. Össze akartam mérni a tudásom vele és a többi sráccal.

A pálya minden várakozásomat felülírta. Onnantól, hogy beneveztem, már nem foglalkoztatott, hogy nem tetszik. Beültem a gépbe csütörtökön, és pár kör után azt éreztem, hogy ez a pálya ki…..tt jó! Nagyon élveztem a gokartozást ezen a szűk, ugyanakkor nagyon technikás pályán. Pénteken kinyitották a csarnokot és a teljes pályát használhattuk, amin 1 perc 4 másodperc volt egy kör, amikor épp nem esett semmi. A szűk kanyarokban szinte helyben kellett megfordítani a gokartot, egészen másfajta képességeket igényel ez, mint a nagyobb ívű kanyarok. A pénteki 3 szabadedzést a csoportjaimban a 2., 1., 2. helyeken zártam. Volt olyan menet, amikor lefagyott a kinti rész a páralecsapódás miatt, volt, amikor esett az eső és a benti részt is telehordtuk vízzel. Mindenféle körülmények között vezethettem, ami remek edzés volt. A pálya technikásságáról még annyit, hogy háromféle borításból áll: a csarnokban van egy tapadós és egy csúszós rész, a kinti szakasz pedig aszfalt, ami megint tapad.

Péntek este részt vettem a 2 órás csapatbajnokságon, egy helyi versenyző lett a csapattársam. Viszonylag hátra időmérőztem, majd végül a 4. helyre jöttünk fel. Az a szomorú, hogy a harmadik helyen végezhettünk volna, ha nem hibázom az egyik csere alatt. 5 másodperc stop/go büntetést kaptunk, amivel alapból legalább 10 másodpercet veszítettünk a ki- és beállással együtt. 4 másodperccel maradtunk le a 3. pozíciótól, de a 2. hely sem volt messze… Semmi baj, edzésnek szántuk, és azt beszéltük meg a rajt előtt, hogy csak élvezzük a versenyt, semmi görcsösség. A csapatversenyen 3 versenyző- és 2 gépcserét kellett teljesíteni. A versenyzőcseréknek nem volt időkorlátja, amilyen gyorsan csak lehet, ki- és bepattantunk – ez elég izgalmassá tette a versenyt.

Másnap, a GIKC egyéni bajnokságában mindenkinek négy futama volt arra, hogy bejusson az elődöntőbe. A versenyek 23 körösek voltak, a második versenytől egykörös időmérővel. Két taktikai elem ellensúlyozta azt, hogy a pályán szinte lehetetlen előzni: egy 15+ másodperces bokszkiállás, illetve egy vágás, amivel 10 másodpercet lehetett nyerni (ezt mindenki egyszer játszhatta el futamonként, bármelyik körben).

Neuhauserrel szerettem volna összemérni magam, és a kívánságom teljesült is: minden egyes előfutamon összesorsoltak vele, sőt, az elődöntőben is azonos csoportba kerültünk. Nem ő volt persze az egyetlen top versenyző: többek közt Michael Schöttler is többször a csoportomba került. Vele 2017-ben, az Indoor European Kart Challenge-en találkoztam, kiváló versenyző. Az idén 3. lett az Európa-bajnokságon, legyőzve a már kétszeres világbajnok és minden bizonnyal a jelenlegi legjobb teremgokart-versenyző Ruben Boutenst. Itt volt még Tobias Laube, aki szintén nagyon gyors az IEKC-kon, illetve a Nations Cupon világbajnok lett idén. Hozzájuk hasonló, csomó erős helyi versenyző alkotta a mezőnyt.

A selejtezőkön 5., 5., 4., 4. eredményeket értem el. Az egyik időmérőn megelőztem Johannest, de egyébként mindig előttem volt -amikor nem a legjobb gépek valamelyikében ült, akkor futam végére 3-4 másodperccel. Így is óriási élményt jelentett vele versenyezni. Az előfutamokon csak a benti pályát használtuk, aminek a legelső kanyarja egyértelműen a gyenge pontom volt ezen a vonalvezetésen, nagyon későn, csak a döntőben éreztem rá. A kinti résszel összekötött nyomvonalban ez a kanyar nincs benne, de azt a vonalvezetést csak az elődöntőben használtuk.

A szemerkélő esőben a 4. helyen intettek le az elődöntőben, épphogy lemaradva a dobogó legalsó fokáról és 4 másodperccel a 2. helyezett Neuhauser mögött. Voltak körök, amikor én voltam a leggyorsabb a mezőnyből, de a benti részen lassan alkalmazkodtam az egyre vizesebb pályához. 11. helyen bejutottam a 12 fős döntőbe, ahol egykörös időmérő döntötte el a rajtsorrendet. A kvalifikációt mindenki ugyanazzal a géppel futotta – az összetettben hátul állók kezdtek. Az első kanyart, amiről mondtam, hogy nem megy, elrontottam. Úgy éreztem, elég korán fékezek, de a viszonylag hideg gumiknak ez is túl késő volt, nem lassultam le eléggé, a gép nem tapadt be a kanyar kijáratán, ezáltal nekicsúsztam a a falnak. Oldallal súroltam, ami kellőképpen visszalassított.

Így is megelőztem két versenyzőt, akik szintén küszködtek a hideg gumikon, így a 10. helyről indultam. A gépeket nem sorsoltuk, hanem választottuk. Mindenki eldönthette, melyikkel akar menni, az időmérő nyertese választott először. Amikor én kerültem sorra, a 3 legrosszabb maradt. Kettőre emlékeztem, hogy valóban elég gyengék, a harmadikról nem volt információm, így azt kértem.

Miközben a többiek még az időmérőjüket teljesítették, a bokszból figyeltem őket, és megértettem, hogyan kellene megoldanom az első kanyart. Nézelődtem ott korábban, a csapattársam mondta is, hogy nem jól veszem, de akkora állt össze. Sebaj, az 53 körös döntő még hátra volt.

Pályafutásom során bejutottam már néhányszor a döntőbe külföldi versenyeken: a PIKC-n (Lengyelország), a BIKC-n (Belgium), a KWC-n (világbajnokság), de a CRKC-t (Csehország) kivéve nem sikerültek erősre, nem tudtam feljönni. Most adott volt egy gyenge gokart, ennek ellenére éreztem, hogy gyorsabb vagyok, mint a két mögülem induló srác. Akivel versenyben voltam a 10. helyért, korán teljesítette a vágást, amit pár kör múlva én is megejtettem. Azt is éreztem, hogy a 9. helyezett nem gyorsabb tőlem. A vágás után egy hosszú szakasz következett, amikor egyedül gokartoztam, forgalom nélkül. Az egész GIKC alatt ekkor volt a legmagasabb szintű a koncentrációm, egyetlen hibát sem követtem el, amiket a selejtezőkön igen, és az első kanyarom is nagyon jó volt minden egyes körben. A mezőny második fele hamar letudta a bokszkiállást és a vágást, én csak a vágást, így előttük voltam. Körről körre mindig ugyanott találkoztunk, és láttam, hogy a kiállás után vagy pont visszajövök eléjük, vagy épphogy nem. Egy hármas bolyról volt szó. Kb. 10-15 körrel a verseny vége előtt kiálltam a bokszba azért, mert ekkor már közeledett rám a versenyben elméletileg vezető Schöttler (gyakorlatilag ekkor még én álltam az élen). Nem akartam őt feltartani, de elengedni sem, mert az az időveszteség biztos a boly mögé juttatott volna, ezért akkor álltam ki a bokszba, amikor már szinte teljesen utolért. Kiálltam, láttam, hogy szoros lesz, de pont visszajöttem a boly elé. Akárcsak Prágában, amikor CRKC bajnoka lettem, most is kb. 3 tizedmásodpercen múlt az egész, szerencsére az én javamra. A 10. helyről indulva egy gyenge gokarttal, jó sebességgel és jó taktikával a 7. helyre ugrottam előre. Innentől csak be kellett érnem, nem hibázva, vonatoztatva a többieket.

Összetettben 10. lettem a GIKC-n, de ez a döntőben hozott 7. hely számomra győzelemmel ért fel és életem egyik legjobb versenyzésének tartom. Vannak győzelmeim a múltból, amiket könnyebben értem el, de ezt a hetedik helyet azért tartom értékesnek, mert tudom, hogy abból a gokartból, arról a rejthelyről kihoztam a maximumot. Van, amikor egy jó géppel sikerül nyerni, de attól még nem feltétlenül nagyobb a mögötte lévő teljesítmény, mint emögött a középmezőny elejei eredmény mögött.

Két magyar srác volt rajtam kívül, akik kint élnek és dolgoznak, és akikkel nagyon jól éreztük magunkat. Ők Barbival együtt izgulták végig a döntőt.

Az egyik ellenfelem a döntőből, Ilia Drovossenkov a következő üzenetet küldte a verseny másnapján: “Adrián, hihetetlen munkát végeztél, különösen a döntőben! Maradj továbbra is ezen a magas szinten és találkozzunk mihamarabb a jövőbeli versenyeken!”

A bajnok Michael Schöttler lett, abszolút megérdemelten. Megnyerte a döntő időmérőjét, majd egy szoros versenyt Tobias Laube és Johannes Neuhauser előtt. Johannes a 2. leggyorsabb volt az időmérőn, a döntőben 3. helyen intették le, az összetettben pedig 4. lett. Gyakorlatilag felvette a versenyt a pályát jobban ismerő helyiekkel, nyert selejtezőket is.

A versenyen példaértékű volt a versenyzők magatartása, egyetlen hangos szót sem lehetett hallani, nem volt összeszólalkozás, óvás, stb. Nagyon barátságosak és kedvesek voltak a helyiek is, újabb barátságok köttettek. Christian Wolf, a szervező előtt le a kalappal. A Kart2000 az egyik kedvenc pályám lett, jövőre visszatérek!

Neuhauserrel is volt egy klassz beszélgetésem. Az egyik futam után kérdezte, hogyan sikerült, mondtam, hogy 4 másodperccel mögötte értem célba. Majd kifejtettem, hogy soha nem vertem meg, sem most, sem az AIM-en, sem Pozsonyban. Azt mondta, hogy az edzéseken látta, hogy nagyon gyors voltam és hogy talán majd a döntőben előtte végzek. Nem végeztem, de a lényeg nem is az, hanem az a biztatás és tisztelet, amit érezni lehetett abból, ahogyan mondta. Mondhatta volna azt is, hogy “nem is fogsz elkapni, haver”! Ehelyett őszintén tudott motiválni. Abszolút példakép számomra, ahogyan Michael Schöttler is, aki mindamellett, hogy kegyetlenül gyors, abszolút szerény és csendes srác. Győzelmével nyert egy jegyet a jövő évi világbajnokságra, Charlotte-ba, illetve egy szurkolót! Ez a nap eszembe juttatta, mitől is olyan csodálatos ez az egyszerű és elérhető sport: attól, hogy olyan tehetséges, nagyszerű versenyzők és sportemberek űzik, mint ők!

Számomra ezzel a versennyel ért véget a szezon. Idén sok versenyen részt vehettem: a Hungry Hungariansszel kijutottunk és indultunk a Sodi Világdöntőn Lignanóban, versenyeztem a lengyel bajnokságon és a világbajnokságon, bajnok lettem Csehországban – ami pályafutásomban egy felejthetetlen pillanat lesz -, most pedig ez a 10. hely Németországban garantálják, hogy jó érzésekkel fogok visszatekinteni 2018-ra.